Ó, milyen rég volt, mikor word-re vetettem ezt a one-shotot! Nem mellesleg ez egy fanfiction a Naruto c. mangához. (Régi szép idők felhőiben úszva)
Egy kis sikátorban álltam, és fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Bosszúsan hátrasimítottam így is eléggé bezselézett hajamat, majd kiléptem az útra. Utólag belegondolva, inkább maradtam volna a seggemen.
Nyüzsgött az egész, mint egy hangyaboly. Egyenruhás ipsék jöttek-mentek, betörték minden ház ajtaját, és embereket hurcoltak ki. Őket aztán feltuszkolták platós kocsikra, és elhúztak velük. Csak bámultam döbbenten, azt hittem, valaki megviccelt. Biztos Kakuzu volt. Amíg aludtam, idevonszolt, és elkezdte a bulit nélkülem. Vigyorogva vágtam neki az útnak, nem törődve a többivel. A hárompengéjű kaszámat lazán a kezembe kaptam.
Húsz kattanást hallottam magam körül. Összevontam a szemöldököm, és unottan megfordultam. Amik a kattanó hangot kiadták, azok valamilyen furulyák voltak. Sötét végük felém ásítozott, az őket tartó emberek vicsorogva meredtek rám.
- Le a fegyvert, különben lövünk! – ordított az egyik. Elröhögtem magam.
- És mégis mivel? Eljátsszátok a varázsfuvolát, hogy beledögöljek a zenébe?
Újból nevettem, eszelősen, őrülten. Már a feltételezés is tiszta vicc volt: megdöglök. Halhatatlan vagyok, ti idióták!
Az ordibáló meghúzott valamit a furulyán, és a következő pillanatban fájdalom hasított a kaszát tartó kezembe. Meglepetésemben elengedtem a fegyvert, amit rögtön felkapott egy másik egyenruhás.
Hátulról is nekem rontottak, valaki végigtapogatott, utána meg egy köpőcsövet – mert az volt, nem pedig furulya – nyomtak a halántékomhoz.
- Mozgás, rohadék! – morgott a hátul lévő. Provokálással átélhettem volna még párszor azt a boldog, fájdalmas mámort, amit okoztak, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult.
Engedelmesen mentem, a köpőcsövesek közül már csak kettő jött utánam: az ordibáló, és a morgó. Onnan tudom, hogy míg az egyik folyton kiabált, a másik csak motyogott magában. Mogorván fellöktek az egyik autóra, ahol már így is tömegnyomor volt. Bánatosan kerestem szememmel a kaszámat, és mikor nem találtam, duzzogva megmarkoltam a nyakamban függő medált.
- Csöndesen, kicsim, nem lesz semmi baj! – csitította gyerekét az egyik anya. Egész családokat láttam, mindenkin érződött a reménytelenség. A gyerekek vagy sírtak, vagy a szüleiket nyaggatták, hogy mi ez az egész. Már én is szóra nyitottam a számat, mikor egy öregember megszólított:
- Hát magát hogy kapták el? Nem látszik magunkfajtának.
- Ja, hát az a helyzet, hogy sétáltam az úton, aztán rám támadtak, majd belém eresztettek egy lövedéket a köpőcsövükből.
Az öreg rekedten, szomorúan felnevetett.
- Fiam, azok nem köpőcsövek, hanem puskák! Ha szerencsétlen helyen találnak el, meghalsz!
Szám őrült vigyorra húzódott. Ha valami megölne, az biztos hatalmas fájdalommal jár. Megrészegültem a kín gondolatától. Az öreg közben elfordult tőlem. Döcögött az úton a kocsi, ráadásul halálra untam magam. Halál. Halkan nevetgéltem. Esküszöm, még az életben röhögtem ennyit!
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után megálltunk. Megint jöttek a puskás – legalább tudom, mi az a sok izé – emberek, karjukon a furcsa jellel, és lerángattak minket. Nem törődtek azzal, fáj-e, szerintem az is hidegen hagyta volna őket, ha valaki fogja magát, és meghal. Ásítottam egy nagyot, de ekkor hátba vágtak.
- Ha elalszol, meghalsz! Nyomás fel a vonatra!
Vonat? Azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. Óvatosan körülpislogtam, és amit láttam, attól mindjárt padlót fogott az állam. Rengeteg ember, több ezren várakoztak, hogy beszállhassanak egy hatalmas hernyó belsejébe. Megráztam a fejem, de sok idő nem maradt az ácsorgásra, mert megint megböktek. Kezdett ebből elegem lenni, mert egy: nem fájt annyira, kettő: utálom, ha noszogatnak.
Újabb várakozás, és a gyomrom is korogni kezdett. Meg akartam kérdezni valakit, mi a kaja, de úgy látszott, mindenki csak sír, meg magába van fordulva. Szánalmas. Így utólag már betörném a koponyám az előbbi kijelentés miatt.
Hála az égnek! – gondoltam, mikor megindult a sor. Jajkiáltások szálltak a levegőben, a fülem élvezettel nyelte el a hangokat. Bódultan hagytam, hogy belökjenek az egyik hernyórészbe. Addig tartott állapotom, míg meg nem éreztem a bűzt.
Undorodva grimaszoltam, majd igyekeztem friss levegőhöz jutni. Nagy meglepetésemre, nem találtam olyan igazi, nagy ablakot. Jobb híján leültem a földre, mert már kikészített ez a sok marhaság. Kakuzu igazán elvetette a sulykot, ki is fogom tépni az egyik szívét.
Egy idő után páran elájultak a levegőhiány miatt. Az én torkomat is fojtogatta az oxigén hiánya. Élveztem, ahogy a fájdalom lassan végigkaristolja a légcsövem, majd összeszorítja a tüdőm. A testem összerándult, próbálta menteni a menthetetlent. Elnyúltam a földön, de nem sötétült el a világ. A feszültség nem engedett a tüdőmben, de már csak egy állandósult dologgá jelentéktelenedett. Elernyedtem, a görcs elszállt tagjaimból. Óvatosan felültem, nehogy véget érjen a kínzásom. Nyugodtan lélegeztem, bár fölösleges volt. Szinte mindenki elájult, talán páran meg is haltak.
Úgy kell nekik – vigyorogtam. Nem fogom elfelejteni, hogy ezért meg harmincszor kell átszúrnom magam. De ekkor még eszem ágában sem volt ilyenekre gondolni.
Elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki vonszol.
- Hé! Hagyd már abba, te…! – kiabáltam.
- Ez még él! – rántotta el tőlem a kezét egy egyenruhás. Társai közül nyomban odajött egy, és puskájával beterelt a hatalmas sorba, ami a hernyó előtt húzódott. Fáradtan túrtam bele a hajamba, ami koszos lett, és teljesen eltűnt róla a zselé. Nyűgös voltam, és már három szívét akartam kitépni Kakuzunak.
- Hová megyünk? – szántam rá magam a kérdezésre. A felém forduló, kicsit sasorrú férfi elégedetlenül ciccegett.
- Hol éltél te eddig? Mindenki tudja, hogy Auschwitz-ba megyünk, azért is ilyen szomorúak.
- Auh… asu… mi?
- A-usch-witz! – szótagolta a férfi. – Odavisznek, aztán megölnek.
- Mégis kik?
Beszélgetőtársam összehúzta a szemöldökét. Talán arról gondolkozott, elég épelméjű vagyok-e.
- A németek – suttogta végül.
- Oké. És miért akarnak ezek mindenkit kinyírni?
- Mert mások vagyunk. Téged is a szokatlan hajad és szemszíned miatt kaptak el.
- Ez durva! – kerekedett el a szemem. – Amúgy Hidannak hívnak.
- Jákob – bólintott ő.
Csöndben kutyagoltunk tovább. Sokan elestek, vagy elájultak, de őket rögtön lelőtték. Néha sikolyok hangzottak fel, ilyenkor bizsergett a testem a kéjtől. Fájdalomra éhesen elvigyorodtam.
- Te meg minek örülsz ennyire? – dörrent rám Jákob. – Csak nem a sorstársaink miatt, akik már holtan fekszenek? Ugye nem?
Nyeltem egyet. Tiltakozóan megráztam a fejem, és letöröltem magamról a vigyort.
- Csak… eszembe jutottak a… szép emlékek – hazudtam töredékesen, de reméltem, bevette.
- Persze, persze… - legyintett keserűen.
Érdekes volt ez a fazon. Erős, elfojtja magában a rossz dolgokat. Teljesen tisztában van vele, hogy meg fog halni, mégis olyan peckesen lépked, mintha egy győztes fél hadvezére lenne. Elbotlottam egy kőben, de rögtön fel is pattantam. Nehogy már megint szórakozzanak rajtam a puskákkal!
Pár óra múlva egy kapuhoz értünk, amin ez állt: „Arbeit macht frei”
- A munka szabaddá tesz… - fordította le elhúzott szájjal Jákob. – Egy frászt! Munkával sose szabadulsz ki.
Belépve rengetegen sereglettek oda hozzánk, elvették a ruháinkat, másikat kaptunk helyette, és eztán három csoportra osztottak minket. Elszakadtam Jákobtól, és mintha kicsit szorongtam volna. De ez biztos csak a bizonytalan jövő miatt volt. Észre sem vettem, de a testem automatikusan kilökte magából a puska lövedékét. Félredöntött fejjel néztem a véres lyukat a kezemen, amiről tudtam, három napon belül nyoma sem lesz.
Megint vártam. Gyomrom tiltakozva megkordult, újabb lapáttal téve a fájdalmaimra. Elégedetten behunytam a szemem.
- Mozgás! – ütöttek a fejemre. Nem akartam visszavágni, mert idegesít, ha lelőnek. Vagy meglőnek.
A szobában fehér köpenyes emberek szaladgáltak. Ahogy a kiáltozásból kivettem, éppen vérzést próbálnak elállítani. Röhögni akartam, de beugrott Jákob képe, így inkább ráharaptam a számra. Egy véres kezű köpenyes – talán a főnök – felém fordult.
- Itt is a következő! Gyere, ülj le ide! – intett lelkesen.
Döbbenten néztem a vérfoltos ágyra, mert biztos voltam, benne, az előbb még feküdt rajta valaki. Vonakodva tettem eleget a kérésnek.
- Á, nagyon érdekes! Így születtél? – csicseregte a véres kezű, miután megvizsgálta a szemem.
- Ja, és mielőtt kitépné a hajam, megsúgom: eredetileg is ilyen színű.
- Csodás, csodás!
Ezután mindenféle fájdalmas dolgot csinált velem. Injekciókat fecskendezett a szemembe, vért vett, összevagdosott…
- Vigyétek! – szólt asszisztenseinek a véres kezű. Két oldalról megragadtak, engem pedig elöntött a kín mámora. Tántorogva igyekeztem megtartani az egyensúlyom, miután kilöktek az ajtón.
Már megint csatlakozott szerény személyemhez egy egyenruhás. Noszogatva vezetett egy barakkhoz, ahonnan halk moraj szűrődött ki.
- Erős lehetsz, ha túlélted Mengelét – búcsúzott mogorván.
Megértettem, hogy be kell mennem. Megráztam a fejem, így a tudatomra települt köd egy része elszállt. Kinyitottam az ajtót. Egy csapásra néma csönd lett, de a ruhámra pillantva megkönnyebbülten sóhajtottak. Nyögve ledőltem egy viszonylag üres ágyra. Szólni akartam a mellettem fekvőnek, hogy húzzon arrébb, mert van még hely, de miután meglöktem, feje erőtlenül oldalra biccent. Halott volt.
Akkorát ordítottam, mint még soha. Nem voltam felkészülve erre, de nem ám! Ijedtemben leestem az ágyról.
- Ne kiabálj, nem vagy te gyerek! – lépett oda hozzám… Jákob?
- Te meg… mit keresel itt? – krákogtam rekedten.
- Ezt inkább tőled kérdezhetném. Hogy élted túl az „orvosi vizsgálatot”?
- Az istenem megsegített – masszíroztam meg a homlokom.
- Hát igen, az mindenkire ráférne.
Jákob óvatosan lefektette a hullát a földre, és lecsukta a szemét.
- Gyere, legalább van hol aludnunk.
Később bepréselődött mellénk még pár ember. Egész nap nem ettem semmit, tehát a testem megkezdte a védekezést. Ilyen esetekben mindig jó erőben voltam, mert Jashin-sama nem hagy legyengülni. Nem tudom hogyan, de sikerült elaludnom.
Két héten át figyeltem, ahogy elhurcolnak pár embert, hogy a helyükre máris érkezzenek újabbak.
A tizenötödik napon, reggel becsörtetett vagy tíz egyenruhás, és kirángattak néhányunkat az ágyból. Amilyen sokan voltak a barakkban, csak morzsányi helyfelszabadulást jelentett távozásunk. Jákob mellettem maradt, szemében ott lángolt az a tűz, amire még mindig rácsodálkoztam. Az ártatlanok elpusztíthatatlan tüze volt ez. Soha nem láttam még ninjáknál.
Egy másik épületbe mentünk. Nem is épület, bunker volt inkább. Jákob teste megfeszült, elfojtott hangon mondta:
- Gázkamra. Ne feledd Hidan, úgy halj meg, ahogy éltél! Mindig is büszke voltam az őseimre, akkor se lesz másképp, ha végül megölnek. Tegyél te is így!
- Mi? Csak nem halálos a gáz?
Jákob nevetve megcsóválta a fejét.
- Fogd fel végre: az a céljuk nekik – intett az egyenruhások felé -, hogy megöljenek minket. Akik különböznek tőlük, azokra halál vár!
Bárcsak itt lenne a kaszám! – gondoltam. Fegyvertelenül nem sokat érek. Ha legalább Jákobot sikerülne megmentenem… Eléggé szimpatikus a fickó. Kakuzu… teljesen megöllek.
Ránk zárták a vaskos ajtót. Kiáltani akartam, de Jákob nyugodtan a vállamra tette a kezét.
- Hagyd! Tűrd csendesen!
Most fogtam csak fel, mi is fog történni. Jákob meghal, én viszont életben maradok, mert halhatatlan vagyok!
- Én… - szorította össze valami ismeretlen érzés a torkom – Jó, hogy megismertelek. Ég veled!
- Ég veled! – sóhajtotta Jákob, és összekulcsolta a háta mögött a kezét.
Láthatatlan ajtók nyíltak, és beömlött hozzánk a mérgező füst. Sokan az ajtóhoz rohantak, rángatták, tépték, mások már a torkukhoz kaptak, hogy a következő pillanatban a földre rogyjanak. Jákob felém pillantott, elmosolyodott, majd térdre zuhant. Arccal előre borulva halt meg.
Zihálva kapkodtam a levegőt, de csak a méregből nyeltem egy adagot. Elsötétedett minden, aztán újra láttam. Két másodpercig tartott az eszméletlen állapotom. Néhányan nyöszörögtek a földön, várták, hogy a gáz elérjen hozzájuk. Irtózatos dühbe gurultam.
Teljes erőmből nekirohantam a masszív ajtónak, közben ordítottam, ahogy tőlem tellett. Visszapattantam, de újra és újra megpróbáltam kitörni. Valami nedves gurult végig az arcomon, azt hittem, izzadság. Ám mikor le akartam törölni, rájöttem, sírok. Kivörösödött szemmel Jákob holttestéhez léptem, és elbúcsúztam tőle. Mindenki halott volt, de én éltem, mert halhatatlan vagyok. Mindenki ártatlan volt, de én már öltem embert. Én élek, pedig legszívesebben most a többiek között feküdnék. Talán ez a büntetésem, amiért annyira élveztem a fájdalmat. Ez a büntetésem, amiért a kín mámora miatt öltem…
Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, hogy egy pillanatra csak táncoló, sötét foltokat láttam. Meglepetten néztem végig magamon, és sehol nem találtam egyetlen karcolást sem. Körülnéztem. A hotelben voltam, ahol megszálltunk Kakuzuval. Első dolgom volt megmosni az arcom.
- Ébren vagy már, te idióta? – csörtetett be a szobámba az emlegetett szamár.
- Azt… hiszem… - próbáltam remegő kezemmel bezselézni a hajam.
- Induljunk, mert le kell szállítani a holttestet.
Ó, nem is említettem, hogy Kakuzura rájött a pénzmánia, és levadászott egy embert. A hotel direkt fejvadászokra specializálódott, volt minden szobához hullahűtő is.
Amíg öltöztem, ő készült az indulásra. Felcsatoltam a kaszám, de megálltam. Egy holttest. Az álmom, ami valóságosabb volt még a valóságnál is. Felrémlett előttem Jákob arca. Szinte hallottam, ahogy azt mondja: „Hidan, mit követett el az az ember? Olyan nincs, hogy valakinek a pénz miatt kell meghalnia! Lehet, hogy ő is csak egy ártatlan volt, mint én.”
Kimentem türelmetlenül ácsorgó társamhoz. Némán sétáltunk az „értékesítőhöz”.
- Szótlan vagy – morgott Kakuzu.
- Nem nagyon érdekel.
Amíg ő bent intézte a dolgát, én kint ültem. Egy darabig elkísértem, de felfordult a gyomrom a szagtól. Nem azért, mert gusztustalannak találtam, hanem felrémlett előttem a hernyó, majd a barakk képe…
Kakuzu végre kijött.
- Elég sokáig tartott – szóltam neki, de még mielőtt befejezhettem volna, shurikenek repültek felém.
Előkaptam a kaszám, és kivédtem őket. Meglepve pillantottam az ellenségre, akiről azt hittem, Kakuzu. Ekkor azonban még többen lettek, ketten olyan hirtelen bukkantak fel, hogy nem tudtam védekezni. A fegyverek a húsomba mélyedtek. Vártam a mámort, de csak bosszúság öntött el. Igazából rohadtul nem volt kedvem harcolni, mert eléggé betett nekem az álom.
- Nocsak, nocsak. Ilyen könnyű lenne elbánni egy akatsukissal? – kérdezte a shurikenhajigáló. Ránéztem, és teljesen lefagytam.
A férfi első ránézésre nem hasonlított Jákobra, de azok a szemek…! Halványan, de égett benne az a büszke tűz. Tátogtam, mint egy hülye hal.
Kakuzu időközben tényleg végzett. Könnyen kivédett pár támadást, mire észrevett.
- Mit szerencsétlenkedsz, Hidan? Öld már meg őket!
Elkerekedett a szemem. Megölni? Társamnak esze ágában sem volt beavatkozni. Szépen leült a lépcsőre, és várta az akciót. Botladozva hátráltam az ellenségtől, akik ezután felsorakoztak előttem. Remegett a kezemben a kasza, alig tudtam kivédeni az újabb shurikeneket.
- Te barom! Harcolj rendesen! – üvöltött Kakuzu. De mégis hogyan csináljam, ha egyszerűen elsüllyedek a szégyentől, mikor belenézek azokba a szemekbe?
A testem görcsösen ledermedt. Csodálkozva néztem a kígyózó árnyékot, ami egy fiatal fiúnál végződött.
- Kösz, Shikamaru! – indult meg a büszke szemű. Meg is érdemelném a halált, de halhatatlan vagyok!
Tehetetlenségemben a fogamat csikorgattam, és vártam a hideg fém érintését.
- Szerencsétlen – dühöngött alig hallhatóan a társam.
A fegyver pár centire megállt tőlem.
- Miért nem harcolsz? – kérdezte büszke szemű.
- Csak… nem akarok megölni senkit – nyögtem.
- Te beteg vagy?! – Komolyan mondom, Kakuzu a sok kiabálástól be fog rekedni.
- Kakuzu – kérdeztem lelombozva -, az Akatsuki képes lenne lemészárolni több ezer embert, ha az a parancs?
- Milyen ostoba kérdés ez?! Hát persze!
Síri csönd. Meglepetten rá akartam nézni, de a fejem nem mozdult. Nem tudtam magamat elképzelni úgy, hogy az egyenruhásokhoz hasonlóan, hidegvérrel küldjem a halálba az embereket. Talán tegnap még megtettem volna, de már nem. Biztos Jashin-sama nyitotta fel az álommal a szemem.
- Akkor… - mosolyodtam el – kilépek az Akatsukiból!
Társam most biztos sokkot kapott. Az ellenséges ninják lefegyvereztek, és elhurcoltak Konohába. Két hónapig börtönben voltam, majd egy ideig tárgyalásokat folytattak velem. Még a gondolataimat is átnézték, nem akarom-e becsapni őket. Sok hét után kaptam egy fejpántot és egy okmányt, hogy konohai ninja vagyok. Időközben megölték Kakuzut, de engem nem érdekelt, mert végre megtanultam élni a végtelenségig tartó életem. Persze csak úgy lehettem a faluban, hogy volt mellettem egy ANBU-s. Ez is hidegen hagyott, mert kedvesen bánt velem az a Sai nevű kölyök. Ha belegondolok, soha nem voltunk barátságosak egymással az Akatsukiban. Már csak egy valamit kell megtennem: mindent köszönök Jákob és Jashin-sama!
